Miért a Kokas-módszer?
„Az éneklésben kifejeződik a tanító szabad lelke. A gyerekek örülnek a zengő hangnak, belebújnak, átmelegednek.” (Kokas Klára, 1992.)
Gyerekkorom óta mindennapjaim része az alkotás, kreativitás, ahogy képzőművész családban cseperedve vizualitás nyelve, anyagok, alkotó eszközök, műterem atmoszférája számomra otthon, természetes közeg. Mégis, az éneklés, a zene lett életemben az a kifogyhatatlan örömforrás, amit hivatásomnak választottam. Fontos számomra a zene fizikai oldala, jelen idejűsége, a közös alkotás hangsúlya, a követlen interakció lehetősége, az improvizáció tere.
„A Kodály-koncepció lényeges eleme, hogy az éneklés vezet a legközvetlenebbül a zene átéléséhez, megértéséhez. Az éneklés teljes élményt ad, az egész test részt vesz benne. Fiziológiai szempontból is sajátos hatást gyakorol a szervezetre a légzés és a belső rezonanciák folytán.” (Kokas Klára, 1977.)
Természetesen éledt fel bennem annak a vágya, hogy ezen az úton másokat vezetve is elinduljak, de tanítani nem szeretnék. A tudást csak felkínálni lehet, ideális körülményeket teremtve az alkotó megismeréséhez, önfeledt játékhoz. A hibakereső, eredmény központú tanulás helyett a Kokas-módszer a „nincs hiba” felépítésén fáradozik, az erősségekre koncentrál. Gyerekekről írok, pedig a felnőtt is éppen erre vágyik. „Megőrizni és megismételhetetlenségében kibontakoztatni”, számomra ez Kokas Klára komplex művészetpedagógiájának alapgondolata. A Kokas-módszer túl is mutat azon, hogy pedagógiai rendszerként gondoljunk rá, „avatott felhasználó” kezében alkotó terápiává formálódik.
„Mozdulataim is a mese-tőről fakadnak; nem kell, nem is lehet mozdulatokat tanulnom, vagy tanítanom. Vannak zenedarabok, melyek előszólítják őket. Amikor megmozdulok – így magamtól, irányítás, terv, koreográfia nélkül –, a zenére is másképp figyelek: mélyből, tudatalattimból, a lényem lényegéből, egy teljességhez illeszkedve, mellé suhanva, ahogy a levegő mozdul nagy csend után a mozdulatlan tenger felett. ” (Kokas Klára, 2000.)
